Olyan voltál, mint mikor megérkezik a nyár |
meredek homlokán a nappal. |
Szénásszekeret úsztat a völgyi pára, |
a fák vastag, zöld szoknyáit megbillenti a szél, |
és nők, folyók hánytorognak a föld lábainál: |
folyónál szebb nők. Az ürességbe zárva, |
nagyon erős Nyár, emlékszel a nyárra, |
|
amit most elvesztettünk? Szegény, jó Hemingway, |
de jó volt lakni egy-földön veled! |
Legjobb szomszéd: hozzátartoztál a föld emberi arcához, |
ó, hogy szorítana a rádöbbenés magához, |
mikor már minden elvégeztetett |
s a nyár kegyetlen és tüzes kazán már, |
ahol csak megfőni s képzelődni lehet |
|
leejtett karral és kidülledt szemmel |
áttetsző szörnyetegek előtt, |
kik most újra eljöttek. Leereszkedett rád |
a céltalanság angyala s megölt? |
Téged, ki annyit hallgattad a szív ágyúszavát, |
bikák vörös fújását s a tengelicét? |
Követelte benned is magát az emberiség, |
|
és gyanítottad, ki ez a földhözragadt isten, |
e nap-fejű állat, ez a titokzatos |
évszak: a föld rendületlen nyara, |
ki újra bepermetezi sugárral, ha |
elszomorodik a lapály, a domb. |
De te elvágódtál. És fölüvöltenek, akikre |
lövöldöztél, a halhatatlan ragadozók. |
|
|