Ferencvárosi szél: vakolat-verő, |
macskaköveket élező porfelhő, |
|
vonat-pernyét lecsapó kamasz-tenyér, |
mikor a mozdony a minden vasával síró hídra ér. |
|
Belekapsz és sovány nadrágom összehorpad, |
arcomba dobod az átszállókat, |
|
mint egy sértést, pedig csak játszol velük. |
Mit tudod te, hogy a gyerekkor elrepült, |
|
mit tudod: te arra nem emlékszel, |
mikor én itt először néztem széjjel |
|
a kigombolt-nyakúak között, |
a bérházak és hajnalok között. |
|
Ferencvárosi szél, már én se tudom, |
hányszor vártam vonatra a Vágóhidon, |
|
hányszor szórtad orromba a vágóhidak |
felől sodort vér- és korom-szagodat. |
|
Te borzoltad a hajam, mikor, unott diák, |
szakadt füzeteim cipeltem a Haller-téren át. |
|
Itt vert a háború. Itt hasaltam egy pék előtt, |
míg az utcára árnyékot húztak a bombavetők. |
|
Itt éheztem, itt villámlott rám a 45-ös tavasz, |
s azóta is naponta te simogatsz, |
|
viharos lény, igazi gyár-szagú, |
csillapíthatatlan történelem-tanu, |
|
te szaggatott, nyugtalan lélek: |
hivhatlak-e semminek, szélnek, |
|
mikor harminchárom évem felét te keverted el |
a munka és a hit füstfelhőivel, |
|
káromkodós hang: ki vágja szemembe |
a mindennapi igazságot, ha nem te, |
|
|