Boldog és szabad már sohase leszel, szivem. |
Így fognak föld alá kapálni örömtelen. |
A mindenségnek lesz egy pontja, ahol szakadt |
szívvel csak fekszel a milliárd-éves göröngy alatt. |
Hiányzik belőled valami ősrégi, szent |
düh, mellyel a jövőért szétlöknéd a jelent. |
|
Erre semmi bocsánat: akin majd sirod |
békái átugrálnak, csak félni tudott. |
Pedig csupa örvény vagy, ezüst szavú, |
vágyóbb arcot nem védett szebb hajkoszorú; |
ordítani kényszerít a vállad, éhező szemed: |
semmibe fordítod a lépteidet! |
|
Csókkal hiába sóvárogsz, erőd a vak, |
mindig csak rejted, sose nyitod magad. |
Soha! Mért nem hagyod a lét őrületét |
vérrel, lármával föltörni, miért? |
Siratlak és gyűlöllek és megértelek: |
sötét gyökérként fuldoklok nélküled. |
|
|