Ez hát a katakombák gödre. |
Arany halakat mázolunk a falra, |
s énekelünk magunknak a szörny alatt, |
aki a várost agyarába kapta, |
hogy kint csak az örökkévalóság maradt. |
|
Ó, hosszú sírok: elakadt liftek |
két elveszett emelet között. |
Vér mossa be a homokot hajunkra: |
fönt orgyilkosok, hullák, gépdögök. |
|
Csak fehér kezünk, fehér arcunk |
holdja s himnuszaink komor |
cinikus türelmét: hogy mikor |
szúr mellünkbe a rémület, |
|
mikor vágódunk le a sárba, |
mikor nyom össze a leszakadt boltív |
a rém tajtékos fogsora előtt, |
mert idő még nem sunyított így, |
nem vonaglott így a föld. |
|
De mi festjük az aranyszínű |
halakat, fölemelve fejünket, |
pedig nincs is Krisztusunk. |
S olyan lassan őrülünk meg, |
hogy azt hisszük: még jók vagyunk. |
|
|