A lét kerek fül-alakú

A lét kerek fül-alakú,
vízszintes pózban fekszik
és körbejárja egy gyalu,
kis komp lélektől testig.
Nem ez az én bölcső-ruhám,
én ködben éjszakáztam:
mindent-halló, friss délután,
csak csomagolj ki bátran.
Vendéget szemem nem fogad,
ha csak vinnyogva nem jön:
szedd össze a fénykazlakat,
ha szétcsúsznak a lejtőn.
Minden, amit csinált fejem
a spirálangyaloknak,
csak szél, amin a pénztelen
akácfák áthajolnak.
Az utca napos közepén
átszúró villanypózna:
te mondtad, hogy ne féljek, én
nem is reszkettem volna.
Csordultig mázarany szoba,
réz ablakkilincs izzik,
szavaid másik oldala
azonban újra nincs itt.
Láthatárt nyíró alkonyat,
ujjam közt fürge olló:
a száj sem számít már sokat,
hogy síró vagy mosolygó.
De toronyból hajolni ki,
mint a szégyen, csunyább, mint,
ha letéped a holnapi
fehér homlokú jázmint.
Csak a homokon futnak át
sohase béna lábak,
visszafordul a délibáb,
talpára eső állat.
És még egyszer a zongorák
szárnya és jégverése!
Fagyból szisszenő csipkeláng
habzsol tömör szeszélybe.
Ajtó, amit nem tudsz soha
a sarkáig kitárni,
Ó, paradicsom sugara,
ó, gyöngeség sziklái!
Fekete gömbakác szorít
rücskös polipkarokkal:
forró, tavaszi éj a hit.
És tüzes nyelv a nappal.



Hátra Kezdőlap Előre