Csillagnál vadabb
A nap pajtája összedőlt
és kétségbeesetten
kerülgeted a dombtetőt
leszálló szürkületben.
Nyárfa bámul a domb felett,
hatalmas és megértő,
de te csak akkor értheted
meg ezt, mikor már késő?
Kocsik is mennek haza már
a megfojtott mezőkről,
a szétterpeszkedő homály
mindent halmokba őröl.
Tollpehely-halmok. De akarj
csak egynek nekimenni,
fölmeredeznek, mint a fal,
hideg lesz valamennyi.
Körülállnak a hold alatt,
végleg magukba zárva;
itt tör föl csillagnál vadabb
szemeid lobogása.
