I.
opálos metafizikád nekem unalmas |
templom. Egyedül görnyedsz benne, |
némán, ijedten és mozdulatlanul. |
|
Hársfáid, csillagaid, meredt |
sugallataik sem érnek el. |
|
mint ami nincs: elsuhan fölöttem. |
|
nekem a kő épületanyag, híd, |
teherautónak, villanypóznának |
|
Egyedülléted érthetetlen, |
|
Városok alattomos összedöntését |
várom én minden pillanatban. |
|
Mit beszélsz benső hangokról? |
gépkocsik sírnak, tank dörög |
és krómnikkelek sikoltanak. |
|
hidrogénbomba-ellő repülőgép |
a te sugár duinói angyalod helyett. |
|
II.
nem érzem a sorsom nélküled. |
|
Az üres szobába belépsz, megszólalsz |
Mindenki gyerek lesz tőled. |
|
Vagy a hajdani szerelmes: |
|
Néha olyasmit neveztél meg itt |
akaratlanul a teremtésben, |
|
A lehetetlenséget magyaráztad! |
A gyávaságot saját arcom előtt, |
s hogy itt tőlünk se lidérc, |
|
hogy mikor mezők, vízmosások |
nekiröpült a homlokodnak, |
|
Azt a kiáltást hagytad ránk: |
és lelkiismeretünk kattogása fölött. |
|
|