Rilke

I.

Nem értlek, Rilke:
opálos metafizikád nekem unalmas
templom. Egyedül görnyedsz benne,
némán, ijedten és mozdulatlanul.
Olyan finom vagy,
olyan magadba-fagyott,
olyan olvadtan szenvedő.
Mit akarsz
a dicsőített magánnyal:
Hársfáid, csillagaid, meredt
buddháid messze vannak:
sugallataik sem érnek el.
A tárgyak édeskés lelke,
te gyűjtötted beléjük,
mint ami nincs: elsuhan fölöttem.
Durvább időbe fújtam én:
nekem a kő épületanyag, híd,
szobortalp; a fenyők
teherautónak, villanypóznának
sarjadnak a hegyekben.
Egyedülléted érthetetlen,
mint egy halott, kinek
állát orrával együtt
leszelte az aknaszilánk.
Városok alattomos összedöntését
várom én minden pillanatban.
Mit beszélsz benső hangokról?
Az én fülemben
gépkocsik sírnak, tank dörög
és krómnikkelek sikoltanak.
Éjszaka
hidrogénbomba-ellő repülőgép
jelenik meg a szobámban
a te sugár duinói angyalod helyett.

II.

És mégis: nincsen csönd,
nem nyújtózik fa,
nem érzem a sorsom nélküled.
Az üres szobába belépsz, megszólalsz
az üres szívbe hirtelen
behordod az emlékezés
székét, asztalát.
Mindenki gyerek lesz  tőled.
Vagy a hajdani szerelmes:
vakító s nyugtalan,
mint a megértett szavak.
Néha olyasmit neveztél meg itt
akaratlanul a teremtésben,
hogyha kimondjuk,
kitör és zuhogni kezd
egy forrás.
A lehetetlenséget magyaráztad!
A gyávaságot saját arcom előtt,
s hogy itt tőlünk se lidérc,
se állat nem veszi át
a halandóság terhét,
elragadtatását.
Mit üzent neked a föld,
hogy mikor mezők, vízmosások
elúsztak a szemedben
és a tavasz madara
nekiröpült a homlokodnak,
fölkiáltottál?
Azt a kiáltást hagytad ránk:
olthatatlan éneket
rakéták
és lelkiismeretünk kattogása fölött.



Hátra Kezdőlap Előre