Azokban a boldog napokban, |
mikor törvény lett, hogy szeretsz, |
annyira a káprázatodé voltam: |
azt hittem, nem éli túl ez a test, |
|
a veszett két kar, a vak ágyék. |
Zihálva feküdtem éjszaka, |
s tudtam, ha madárrá válnék, |
hozzád suhannék: haza, haza. |
|
De nem voltam, nem voltam madár, |
és csak feküdtem, ősember, a vad |
szobámban, a könyveim alatt. |
|
Csak virrasztottam, és mint festményen, |
nézegettem azt a pillanatot, |
ahogy a fejed hátradűlt s elértem |
a szád: nap az esti folyót. |
|
S újra éreztem a húsod, azt a |
puha villanyt, mellyel a szíved átütött. |
S kezedre gondoltam, érett szavadra |
lángoló csontjaim között. |
|
|