Hogy szégyellted a melled, |
mert belül is gyönyörű voltál, |
s én, mintha akácfa fürtjeibe keverednék, |
még többet akartam belőled |
hova meztelenséged ajtaján jutottam, |
s nem a rejtekhelyeidbe léptem, |
hanem a hosszú gyanú villanásába, |
hogy valamit már elfelejtettünk |
s nem én vagyok a fontos, |
testünk és időnk legendáit: |
a föld akar itt boldog lenni |
a te húsoddal és az én számmal, |
akarja most is folytatni örökkévalóságát, |
melled hullámozva kibomlik |
a kezünk és lábunk zűrzavarában |
|
|