Vannak magyarok, szikkadtak, tiszták, |
mint a cserepes agyag a Tiszaháton. |
isszák magukat a koszos állomáson: |
isznak a havas Don-kanyarra, |
isznak a tábornok arany váll-lapjára. |
Vannak magyarok: hat ujjal |
és fogastul jönnek a világra. |
|
nem a tatárszagú Ázsiában, |
mégse hisznek a szent bálványokban, |
Kaszát egyenesítettek, voltak |
fekete-csimbókos szörnyetegek, |
locsogó vérükkel öntözték |
|
tótul, zsidóul imádkozott: |
dűlnek szájukból a kiskunsági homokviharok, |
Duna-folyású ekloga-sorok. |
Együtt mennek a hősökkel, |
nyavalyásokkal a történelembe: |
vannak magyarok: úgy tartják a világot, |
|
Ártatlanul lesik az arcát: |
sír, mosolyog, eliszonyodik? |
Nem engedik kiszedni a kezükből |
Hallgatásukban rejtegetik |
az elsodort parti fát, asszonyuk jajszóit, |
|
Nem volt késsel vágható kenyerük, |
emésztődéseiket hordták a malomba. |
Koponyájukban most az üres hold |
süti a villódzó sebhelyeket, |
port, füstöt, kitört ablakokat. |
az öröm menyasszony-kárhozat, |
|
lemondás és elrontott ünnep |
minden nap-villás reggel. |
Fölkelnek az ágyból és belebuknak |
a sírba gimnázista-fejjel. |
Fölfalják az idegen zászlókat |
vagy meghíznak, mint a szolgák. |
Vannak magyarok, rég tudják, |
hogy ahol élnek, szeles ország. |
|
A csúcsos, menetelő jegenyék zajából |
kihallják a pontos muzsikát, |
házuk előtt éjféli időben |
csapatostul tutulnak a kutyák. |
Becézik ezt a kis földet, hazát, |
és fülük mellett eleresztik a szót. |
Vannak magyarok, várnak, szédülnek, |
|
A tegnapért eladják a mát, |
De vannak magyarok: István királyra, |
Nem fogadják meg az anyai szót, |
vaskarikákat ők csinálják. |
|
|