Kiabáló harang a tél

Párás üvegvirág a tél,
nehéz fagy-erdő a tél:
alatta mozdonyok gőzölögnek,
csillagok meghasadnak.
Tornyokon átszálló varjú a tél,
a folyók reggelre meszes,
hidakra merevedő jég-kezek.
Kőhegyek repedése a tél,
hallom a hideget,
meredt ágak közt vergődik:
kintrekedt galamb-éjszaka.
Hajnali koponyámban
kiabáló harang a tél,
halott, szél-kapart, zúzmara-nő.
Ujjak, táncok, hova tűntetek?
A nyárhoz is hiába könyörögtem.
Fehér táblák dörögnek,
az úton egymásradobált, összelapított
szörnyek.
Bokámat összecsapja,
csigolyáim tördeli a tél.
Aki tüzet tud gyújtani,
annak kell a húsunkat
odaadni.
Aki nem mond le,
aki haragszik gyáva álmomért,
abba kell kapaszkodnom.
Mocskos fal a tél!
fekete-csíkos messzeség,
rothadt deszka a szememen.
Ameddig a szomorúság ér,
addig nyújtózkodik a tél.
A fák se futhatnak el.
Számat aki csókjával
fölolvasztja,
zokoghat káromkodásomon.



Hátra Kezdőlap Előre