|
Az alkonyattól sírtak a tűzfalak, az ablakok. Egyre följebb billentek a nap evezői. Elsüllyedt, összeroppant minden az örvényekben. Csak a legvadabb fák üstökét kavargatta a tűz. Aztán a felhőket, e foszlós-kenyér-dombokat ágyúzták a sugarak, míg alul lebegő sárgák lettek. Észak felé vásári léggömbökként sorakoztak egymás mellé és mögé, mintha meg akarnák szállni a földet. Fölöttük a magasabb hullámok haragos-kék húsa! És messze már minden lila fenyegetés! Hova visznek a sima, tüskés felhő-erdők, az őrült, agyagszínű virágok, az éjszaka? |