|
Térdelt a láthatatlanul keringő galamb előtt; a hívek hosszú sorokban mormolták: „Szűz szülője istennek”, s fölrémlett a szeretője piros arca, sűrű, gubancos haja, szénaillata. Olajfaerdőt látott gyönge szélben hajladozni. A szél befújt a templomajtón, lassan fölemelve őt a kopott és hideg kövezet fölé. Lebegett és hajlongott, a vére egy csöppig telefolyt olajfaédességgel. Térdében érezte a kő keménységét, de nem ocsúdhatott föl, míg minden tüzes ablak be nem tört, minden aranyozott fal le nem omlott és végtelen dübörgés közepette szét nem szakadt a gyerekkor csillaga. |