Olyan szívet adtam én nektek, hogy forogjatok, sisteregjetek és világítsatok, mint a tűzijáték-rakéták. Őserdőt, földrengést, párducot, szigeteket hurcoló folyamokat bújtattam én a szívetekbe! És milyen észt, milyen értelmet! A nap fehér magva sem süti úgy át a tavak tükrét, a lehunyt szemhéjat. És hozzá a hegyek földszakító hatalmát a kezetekbe. Nemiségetek fáradhatatlanabb a csillagok öngyilkosságánál, az ár-apály váltakozásánál. Nem én akartam jót nektek? Nem én akartam, hogy sose merüljetek ki a fölfedezésben és a gyötrelmekben? De ti minden üvöltésemre eltakartátok az arcotokat. Pusztítónak neveztetek és szánalmasak lettetek. Készen vannak a gépeitek. Holnap mindenetek meglesz, ami nélkül csak férgek, ágyútöltelék, mocsok és jajveszékelés voltatok. Mi lesz, ha nem halljátok meg a szél robaját, nem látjátok a szitakötők nyüzsgését? Megfojtjátok magatokban a gyönyörködő állatot; magányában unatkozik a szigorú angyal, kit eszméletül rejtettem melletekbe; sápkóros szárnyát lecsüggesztve kószál a nikkel-paloták, halott szemű autók között. Egy napon keserű felnőtt-sírása szétveti a néma üvegcsarnokokat. |