Lehasadt ingben feküdt a töltés oldalán, csak fű volt alatta. A haja tele porral, száraz csalánlevéllel. Mindig ott feküdt: mindig világos volt, mindig sötét volt. Az asszony beszélt, mintha sose váltak volna el. Gyere! És ő rögtön fölállt, követte. A nő magához szorította, és ő viszonozta a szorítást. Mindenütt a szabad ég alatt mentek; sűrű gyöpön, kövér rozsvetés partján. Megcsókollak, hogy visszatérjen beléd a szerelem, mondta az asszony. Érezte a lábát, a csípőjét, fogta a kezét, a vállát; szívta a haja és ruhája illatát. Mélyült a lapály, egyre nagyobb csomókban tört ki a fű a vizenyős földből. Árkokat kerülgettek; csörömpölve dűlt belőlük a víz. Megállt, de az asszony tovább vezette; melegítette és elbódította. Aztán megakadtak: víz, víz és víz ömlött előttük egyik szántásról a másikra. Csillogó, föld-evő víz. Agyagos tócsákban dülöngéltek. Húzták magukkal az iszapos, sáros vidéket. |