|
Emlékszel még a paradicsomra? Hogyne: óriásfa volt, belül kikorhadt, kifényesedett üregű. Gyantaszagú, kukoricatej-szagú fa-aknában másztunk fölfelé. A fa teste nedves-meleg volt. Ujjaim alatt hangyák másztak, az odvas repedésekben fehér-madarak nyelték a gyíkot, tücsköt; toll és fémes madárürülék ömlött a fejünkre. Zöld világosságban egész úton. Előttem egy nő kapaszkodott fölfelé, kútból kimászó nő: könyökkel, szétterpesztett lábbal. Vissza is csúszott a fenekével a karomba. És alattunk mások jöttek a fa mélységében, és senkisem fordult vissza. Tele volt a szám hosszú, fekete hajszálakkal. Elaludtunk, és álmunkban fönt álltunk a fa koronájában. Emlékszel a fölérkezésre? Nem. De mindenki tudta, mi nyílik ott fönt. A fa terebélyében nagy viaszos tölgylevelek susogtak, a levelek között zúgott, szúrt a fény: egy fánál nagyobb, aranymellű bogár lakott a fa fölött. Sötét is lett, máskor ragyogtak a vízcseppek, a levelek szára, az ágon ülő levelibékák szemhéja, a bojtos virágfüzérek, a nő és a férfi szőre. |