|
A cingár, nyeszlett ecetfák, azokkal a sötétbarna csomókkal gallyaik végén, azok a semmirevalók, kóborcigányok, éhenkórászok, fázósak-reszketősek, kiket nem ültetnek, nem nyesnek, csak kivágnak és félredobnak az útból. Nem jók a tűzre. Belül üresek. Levelük zajtalan, a nyári fény zöld rozsdában omlik alattuk. Kocsmák udvarába lopakodnak: az emberek sört isznak alattuk, fagylaltot esznek, fogják a virágos kalapú nők kezét alattuk. Girbe-gurba mozdulatokkal kinyújtóznak a tűzfalak fölé; tanyasiak, városiak: hazátlanok, nemzetköziek, nyomorultak, büdösek. Fészek-nélküliek, madár-nélküliek. Az első hideg szélre szétszaladnak, lándzsahegylevelüket sárba dobják; összetapossák szekerek, autók. Beleakadnak a kerítésekbe, éjjeleken végig nyikorogtatják a korhadt léceket. Elvágyódnak, és nem mehetnek. Fölágaskodnak a sötétségbe. |