|
Fejét féloldalt tartotta, ahogy húzgálta fésűjével a barna hajfolyót reggel a tűzhely mellett. Hullámos dróthajtűket rakott bele a fogai közül. A tűzhelyen az üres leves főtt, az üres keserűség, az üres bombatölcsér-jövő. Csitrikora óta fésülte, csitrikora óta nőtt ez a barna hajfolyó: benőtte a kéménytelen házat, a füst-szájú konyhát, a templomküszöböt, a liliomos, Máriás oltárt, a szent sebet, mit a lovas parasztfiú ütött a testén: a gyümölcseit, fiú-, lány-magjait. A szegénységet, isten árulását: halált. Ott folyt tovább a koporsóban. A hajadban, ölelésedben, fűre szakadó első véredben. Szerelem hinár-haja, fulladás-haja, összekötés hajfonata, árvaság kifakult nádasa, anyám haja, amin a mindenségre kimásztam, szúrós, veszélyes, tilalmas, földszagú haj, szakállas gyökér, sír, tűz-rengeteg. |