nem éltem Gilgames városában, |
|
a Barlangi Ember idején, mikor bölény, |
pézsmaszarvas, kecske, mammut, óriás-oroszlán képével |
mázolta be az ember a sziklákat, |
|
nem én vagyok a szegénylegény, |
ki háromszáz éve énekelt és kódorgott itt a mocsarak, |
|
fölállnak és veszekednek a mellemben, |
orrommal érzik a rúzsod illatát, tenyeremmel simogatják |
|
tovább ijedeznek testemben, |
ha egyedül maradok és csöndben érzem fölgyulladni |
idegeimben az ősi, sebhelyes csillagokat, |
|
nem áll meg bennem az idő: |
messzebbről jön, mint a szivárvány-örvényes |
mint az élet első tojáshéj-törése, mint a fák klorofil- |
|
és a nap kifényesíti szememet, látom, amit csak |
szeretnék, amit sose akarok: a tökéletes egyensúlyt, |
fehér Tüzet, a Forrást, honnan az idő kitekergőzik; |
honnan a világosság előrobban és létrehív |
sötétségből, tízezer színből, |
|
ki söpri lomb-szárnyával az aszfaltot, |
szén-fejével hold-puha lányra hanyatlik, |
míg kék-sárga szikraeső közepette szét nem ég, vissza nem tér, |
ahonnan jött: a legszélesebb áramlásba, az égig |
|
az egész tavat: szemed árnyékba borul, |
így futunk ki, kifelé a civilizációból egy homokdombra, |
|
egyiptomi szobor-szemedtől, |
a fénytobzódó virágoktól, |
a nagy síkságtól, ahonnan jöttem, |
|
a szélesre repedezett agyagföldtől, |
a medre csontjáig kiszáradt Tiszától, a parasztháztól, |
mely kapkodva szedi kis ablakán a tüzes levegőt, |
|
van egy falu, csukott, poros |
és gazos ott minden, de egyszer |
egy messzi német temetőben este felé körülvettek |
|
a fekete, kerek, bajuszos magyar fejek, |
a magukba fordult, csontos, néma emberfejek, |
|
az elkomorodó, a lemondó, |
a csupa-indulat-rém és a többi Névtelen. |
|
|