most, hogy újra a napos szemed nyitod ránk, |
egy kisfiú a mély, zöld rét |
közepén sárga kikericseket szed, |
kék kabátja csupa virágpor |
és nekünk eszünkbe se jut többé |
a hó meg a hideg meg az eső, |
a csupasz fákkal, elázott gerlékkel |
mikor nem tudtuk még, meddig haragszol, |
csak kapaszkodtunk kő-, gyapjú-, és szén-ruhádba, |
és mindig azokra az időkre gondoltunk: |
a jókedvűekre, szerelmesekre, |
a fátyladat Nap-arcod elől levetőkre, |
vigan szaladnak a villamosok, |
kegyetlen és ibolya-illattal csillapító, |
részeg vagyok, ha a föld szagában beszívlak, |
állatok szőrében, szerelem indulatában érezlek: |
ki vagyok én, kit ilyen anya szült |
a fehér-csigolyás halálnak? |
Te vissza-szülöd, kiket világra hoztál: |
Vagy éppen a csírázás meg a fagy |
a te igazi, a teljes arcod, |
és nekünk ugyanúgy kell örülnünk, |
ahogy jajveszékelnünk, ha megölsz? |
És a sötétség, a semmi, ha jön, |
csak a te lehúnyt szemhéjad, |
aztán megint szállnak mézre a darazsaid, |
kotkodácsolnak fészkeiken vizicsirkéid, |
kukac után tátognak halaid, |
meghajolnak ezüstnyárfáid |
a májusi esők talpa alatt? |
Hogy röpködsz, káprázol majd itt nemsokára |
lepkéiddel, rigóiddal, kéreg alatt lüktető petéiddel, |
hogy esnek majd egymás szájának |
lányok és fiúk a nyílt utcán, |
mert most a gyökérnövesztő, vad, fékezhetetlen |
éppolyan halálosan veszélyes, |
mint a téli, a jég-torlaszos, |
te mindig ismerős és csapda-állító, |
húserdőink mélyeire kiváncsi. |
egy szabadság ágai, gyümölcsei: |
nem élhet egyedül a szitakötő, |
az ökörfarkkóró és az ebihal, |
csak a te méhedben és öledben, |
szomorúságunkat gyógyító anya, |
útkereszteződéseknél váró férfiakban |
Most, hogy a háztetőkön táncodat járod, |
mert te megszólalsz bennem |
a víz szagával, tulipánbibével, |
de én vagyok a te hangod: |
|
|