Bárcsak szentnek láthatnám |
De szél jön, fölkavarja a port, |
Nem, én nem akarok jó lenni, |
nem akarom fölemelni magam |
a homokból, hova születtem. |
csikorgó fog, recsegő kvarcszem |
Egy szerelem, a másé, lehetne |
szent, érinthetetlen számomra is, |
mert egyenlők, egyformájúak vagyunk |
ezekben az eszünk alatt gyulladt |
tüzekben, ezért őrülsz te meg |
a bőrökön, takarókon mellette, |
izzik szíved, mint a gyökércsonk, |
a váratlanul, víz alól fölvágódóban, |
piros uszonya csak fékezhetetlen |
Undorodom a rezzenéstelen szemű |
halaktól, jól ismerik a mélyvíz |
járását, nőstények szívét. |
csak abban hisz, amit láthat: |
a homályos mélységek istent |
vagy a semmit csapják eszembe. |
Jó volna biztosnak látnom: |
választott sorsod és a sors választása |
most is holnap is ugyanaz. |
egyedül vagyok most, teutánad |
Az éjjel arra ébresztett, |
segítségért kiáltasz, kutyák |
a távolság, a sóvárgott, a tiltott. |
szeretnem kell új életedet, |
ha mindennek kettős jelentése |
akkor szent vagy, szentek vagytok |
hús-habarcsotokkal egymásba falazva. |
De akkor a szentség nemcsak tisztaság: |
fölismerhetetlen indulatokat okádó |
csatorna is. Megállok a partján, |
Állok vagy ülök meredten, |
hol azelőtt a kutyákkal együtt |
|
|