Negyedik ábrándozás

Bárcsak szentnek láthatnám
a szerelmeteket!
De szél jön, fölkavarja a port,
fölkeveredik a vérem.
Nem, én nem akarok jó lenni,
nem akarom fölemelni magam
a homokból, hova születtem.
Én, csupa düh,
csikorgó fog, recsegő kvarcszem
a fogak közt.
Egy szerelem, a másé, lehetne
szent, érinthetetlen számomra is,
mert egyenlők, egyformájúak vagyunk
ezekben  az eszünk alatt gyulladt
tüzekben, ezért őrülsz te meg
a bőrökön, takarókon mellette,
izzik szíved, mint a gyökércsonk,
de benne nem hiszek,
a váratlanul, víz alól fölvágódóban,
ragadozó hal,
piros uszonya csak fékezhetetlen
száját feledteti.
Undorodom a rezzenéstelen szemű
halaktól, jól ismerik a mélyvíz
járását, nőstények szívét.
Pusztai természetem
csak abban hisz, amit láthat:
a homályos mélységek istent
vagy a semmit csapják eszembe.
Jó volna biztosnak látnom:
választott sorsod és a sors választása
most is holnap is ugyanaz.
Nincs mit gyászolnom:
egyedül vagyok most, teutánad
a soha-vissza-nem-térés
imáit mormolgatva.
Az éjjel arra ébresztett,
segítségért kiáltasz, kutyák
ugatnak köröskörül.
Föld és szentség?
Férfi és szentség?
Nő és szentség?
Bár talán szentté tesz
a távolság, a sóvárgott, a tiltott.
Igen, ha félnem,
szeretnem kell új életedet,
ha mindennek kettős jelentése
van, mint az időnek,
akkor szent vagy, szentek vagytok
hús-habarcsotokkal egymásba falazva.
De akkor a szentség nemcsak tisztaság:
gyűlöletet, aljasságot,
fölismerhetetlen indulatokat okádó
csatorna is. Megállok a partján,
sose tudlak átlépni.
Állok vagy ülök meredten,
míg kisfiúnk a fűbe húz,
hol azelőtt a kutyákkal együtt
hemperegtünk veled.



Hátra Kezdőlap Előre