annál inkább árnyék után futok, |
semmi után, légüres terek felé. |
annál széttörtebb kézzel, |
bevertebben ziháló bordákkal. |
Attól nem vagy, hogy utánad kapok |
a magukat-fölfaló hetek tajtékából! |
egy nő, fölfénylő arccsonttal, |
a belépőre, rám csillogó, |
hajával akácokat túlrecsegő; |
de a szeretet most szétszed, |
elpusztít, mert te nem állhatsz |
meg előtte; hol az a lény, |
akit én vergődéseim dobjában forgatok? |
a látóhatárra szögezett férfi saját |
árnyékára zuhan, hangokat hall, |
kaparászást az éjszaka sátra mögött. |
Ha legalább úgy léteznék, |
ahogy a fatönkök, vizikövek léteznek! |
De ez az odaadás már megsemmisülés, |
megsemmisítés. Hol vagy? kérdezem, |
Lejjebb, lejjebb, mindig lejjebb |
a homályban arcéled, ruhasuhogásod |
sejditve, mintha ereklyét, |
mintha gazdátlan csontot, törmeléket… |
vízzé, semminél semmibbé, |
eltávozott, eltávozott asszony, |
tart testet az elkószált léleknek, |
a véres, eszeveszett, boldog |
mint a rozs fejéből kihullt magot, |
Mint elítélt a puskacsövet, |
a kikerülhetetlent, az utoljára ránézőt. |
véred szikrái rámtekintenek, |
öleld magadhoz új hontalanságod, |
az ajtó itt téged nyikorog, |
vérereid a ház falában futnak, |
karod-lábod befonja az udvart. |
az én égig-nagy szeműmet, |
csak téged tartlak a számban, |
|
|