Nem volt a szememben semmi |
most sincs, csak hidegség |
messzi a mocsarak partján, |
árnyékuk átfut lábnyomodon: |
a szemedből szivárgó barlangkori szorongás, |
két üreg néz rám tele csontokkal, |
föláldozott és elfogyasztott |
halottakkal, tűzhely hideg szemével; |
vagy belémütközik a tekinteted, |
a távoli, a másra meggyújtott nyilakat lövő, |
az annyira ismert, elfogadott tekintet, |
ámulva lesett, nagy szem, |
rebbenő, érinthetetlen mennyboltjával, |
ó két szem, két földigérő lombú fa, |
kettős egérút a föld, a tél, |
a halál tükörcsapdájából, |
a mindig testünk fölé libbenőnek, |
két évszázad teljes mámor, |
két rövid pillanat jeges mámora: |
jöjjön el a te szemed országa, |
legyen meg a te szemed akarata |
te hideg, decemberi jéghártya-szemű, |
te elhagyatott, kivert üvegablak-szemű, |
a te szemed messziről sem tud |
odafagy az én tekintetem, |
odafagy arra a két kilincsre, |
az odaadás szobáját nyitókra, |
suttogásodat, gyönyörsikolyaidat kitárókra, |
kutyák voltak azok a szemek, |
heverésző völgyeket fölverők, |
és most egyszerre a puszta: |
homok hull a szemembe a szemedből, |
mert gyilkos lesz, kitől istene |
hosszú napokra magára hagyja a semmiben, |
a süllyedésben, suttogásban |
a megállíthatatlan homokvihar, |
két élő-világító szemből, |
nézel rám és nem látsz meg, |
|
|