hallani a sátron, fejünk fölött, |
míg remeg alattunk a domb húsa. |
Sötétben-fölvillanásban az arcod, |
kezed az enyémbe görcsösödve, |
két sötétség a zöld sötétségben. |
És akkor lábunk a vizes fűben |
a tó fölött, csönd fölött, |
mint a parton elénk-olvadó víz, |
áttetszők, hullámtalanok, |
és a legkisebb fuvallatot, |
a legfinomabb-legkönnyebb érintést is |
zivataros fenyegetésnek érzők, |
mi, külön börtönében a megértésnek, |
hajnali fölriadások foglyai, |
lábunk és karunk a dombokról |
letarajló zöld bilincsében, |
ami mégis a mienk maradt: |
a természet ügyetlen keze minket nem |
kinyitott: de fölszakított. |
csöndesedett ilyen lökések, tüzek között |
érzékszerveim, a lepecsételt férfi |
föltépheti szeméről-füléről |
|
|