Ha meg akartál ölni: ez a halál, |
ez az összefagyottság, két arc, |
mikor a nap kiaszalja az utolsó |
gilicetüskék nyilalós tőrei |
te legiszonyúbb augusztus! |
fölpuffadt szemekkel nézem |
árnyékodat a lepörkölt legelőn: |
a csak belül égőt és égetőt. |
Ízenként esek szét, mint a bélpoklos, |
így önti rám mérgét a hiányod, |
belülről, az agy üregeiből, |
mert már csak ott létezem, |
riadtan, a végső menedéktől is búcsúzva, |
futva a ház körül, ami nincs, |
a gazda elmenekült vagy itt bűzlik |
a láncán habzó kutya vonítását, |
te vagy a láncot megkötő kéz, |
a láncot le nem oldó kéz, |
és nyakát megfeszítve merül |
sötétsége hullámaiba a halott, |
hogy aztán hangod emlékére földerengjen |
és megint ömöljön a nyakamba |
augusztus, a jég-tollas szörnyeteg, |
majd megtudod, mondogatom neked |
a fagyos földkoloncok alatt fekve, |
lélegezni és megfulladni, |
A halálomban akarok élni, |
te fagy-vigyorú augusztus, |
mikor augusztus sortüzei rámdördülnek. |
|
|