a bőrökön, amiket jól ismersz: |
te hoztad egyszer, fehérek, |
játszunk rajtuk ketten a gyerekkel, |
nevetünk és csípkedjük egymást; |
hogy tud nevetéssé nyílni |
a szeme, a homloka, a szája, |
ki tudja, honnan, ki tudja, meddig szalad, |
a legvékonyabb emberi kötődést is, |
megtagad engem, hogy aztán |
újra előlről kezdődjön számára, |
az egyetlen fény-, szag- és érintés-özön. |
oldalt fordított arcát figyelem, |
hogy én már nem is vagyok itt |
mert anyja most már éppúgy |
benne lakik, akár az apja, |
a természet újra egy a húsában, |
az emberöltőig meg-nem-állóban. |
ahogy neked is semmi vagyok, |
szeme olyan messziről süt, |
mikor reggel kiáll az ajtóba, |
az én arcomnak ettől a derűtől |
Milyen hús- és csont-burok bír ki |
ekkora ellentétet? Itt áll |
tárt szemmel néz rám a síkság, |
mintha nem volna mögötte semmi, |
mintha még nem láttam volna |
végighasadt oldalú, kiszáradt fát, |
kocsikerékkel az útra vasalt sündisznót, |
tőből levágott lábú embert, |
bogárként a homokban vonszolódót, |
itt szorítja ujjaimat ez a gyerek, |
Fordítsam el róla árnyékom? |
de ha visszanevetek rá, az se árulás, |
ereiben a tűzhányók melege, |
a véren, gyökereken, születésen átsütő, |
szalad előre a lapályba-vesző úton, |
ő most paripa, szekér, madár, |
énekli a paripák, szekerek, madarak mámorát. |
Süketnek és némának lenni |
mellette, hanyattbukottnak, |
fölfordított, korhadt vályúnak a muharmezőn? |
Este a kis teremtésbe-vakuló Ádám |
megfogja görnyedt teremtője kezét, |
leülteti az akáctűz mellé |
és megmutatja neki a sötétségből |
|
|