Tizedik ábrándozás

Ketten a gyerekkel,
a bőrökön, amiket jól ismersz:
te hoztad egyszer, fehérek,
süppedős szőrűek,
játszunk rajtuk ketten a gyerekkel,
nevetünk és csípkedjük egymást;
hogy tud nevetéssé nyílni
a szeme, a homloka, a szája,
lába, a menekülni akaró:
ki tudja, honnan, ki tudja, meddig szalad,
megtagadva
a legvékonyabb emberi kötődést is,
megtagad engem, hogy aztán
újra előlről kezdődjön számára,
ami véget sem ért:
az egyetlen fény-, szag- és érintés-özön.
Ha elalszik,
oldalt fordított arcát figyelem,
mint a holdat, és tudom,
hogy én már nem is vagyok itt
hiányaim sebével,
csak ő, a kiteljesedés,
mert anyja most már éppúgy
benne lakik, akár az apja,
a természet újra egy a húsában,
az emberöltőig meg-nem-állóban.
Semmi vagyok hozzá,
ahogy neked is semmi vagyok,
szeme olyan messziről süt,
mikor reggel kiáll az ajtóba,
hogy nem merek mozdulni:
az én arcomnak ettől a derűtől
szét kell robbannia.
Milyen hús- és csont-burok bír ki
ekkora ellentétet? Itt áll
és rámmosolyog
az ártatlan, a szomjas,
tárt szemmel néz rám a síkság,
mintha nem volna mögötte semmi,
mintha még nem láttam volna
végighasadt oldalú, kiszáradt fát,
kocsikerékkel az útra vasalt sündisznót,
tőből levágott lábú embert,
bogárként a homokban vonszolódót,
itt szorítja ujjaimat ez a gyerek,
semmiről se tudva.
Fordítsam el róla árnyékom?
Lehetek vele szomorú,
de ha visszanevetek rá, az se árulás,
mert ő most indul,
ereiben a tűzhányók melege,
a véren, gyökereken, születésen átsütő,
szalad előre a lapályba-vesző úton,
ő most paripa, szekér, madár,
énekli a paripák, szekerek, madarak mámorát.
Süketnek és némának lenni
mellette, hanyattbukottnak,
fölfordított, korhadt vályúnak a muharmezőn?
Este a kis teremtésbe-vakuló Ádám
megfogja görnyedt teremtője kezét,
leülteti az akáctűz mellé
és megmutatja neki a sötétségből
születő állatok fejét.



Hátra Kezdőlap Előre