Lesz még tavasz és kihajt a szívem, |
kihajt a szívem és megint süt a nap, |
reggel a víz fogaim közül |
sziszegve hajlik talpam alatt a sás |
meg a bogyós, fehérszárú virág: |
az egylábú szitakötő a domb peremén. |
Lesz még tavasz és kihajt a szívem, |
kimászhatok a rámszakított sírból, |
mert nem ölhettél meg legutolsó, |
zölden lappangó sejtemig, |
más nők testére csattan a fogam, |
hegyes mellek és fékezhetetlen |
végre leszakítom fejemről |
és erdő leszek, délelőtti tisztás, |
kis szenvedélyeidet, varázsaidat. |
lihegéseid nem jutnak el hozzám, |
leperegnek tüzelő bőrömről, |
az új illatoknak, új érintéseknek |
egyre növekvő éjszaka van, |
lesz még tavasz és kihajt a szívem, |
a lehorzsolt bőrt, összeégett húst |
beszórja a messzeség virágpora, |
csak most meg tudjam még feszíteni |
kapjak még levegőt, míg az első márciusi eső |
|
|