Tizenötödik ábrándozás

Vérem farkasaival a síkságon,
puszta halmokon, üres éjeken,
gazdátlan ujjakkal, szájjal,
a térdek-közti világűr-hideggel,
vérem megfagyott és fölordító farkasai,
cél nélkül iramodnak emlékről-emlékre
az ordasok, vércsíkos szeműek,
fekszem az egyedül-melegített takaró alatt,
fekszem fönnakadt gondolattal,
simaságodat áhítják ezek az agyaras
vadak az ínség hónapjai után,
szimatolva a rothadt nádtorzsok,
sömlyék szagát.
Fut bennem a vér
az egymást-váltó éjszakákon,
a sötétség megszakítatlan falában,
gyalázatom kergeti,
fogaim és karjaim jussa kiabál
a kifosztottság egyik homoktarajáról a másikra:
hol vagy, csatakos, remegő inú,
sárga cikázás, elfulladt üvöltés,
hol az egymásba kapó állkapocs játéka,
csapzott, fehérhabos prém
bozótosban, jeges gyöpön; nyolc karmos
lábnyom a fövenyen, az időben,
nyolc egymás ellen és egymás után
csusszanó láb?
Nem láthatod,
hogy lihegnek
homoktetőről-homoktetőre,
hogy mered pofájuk a zsákmány után,
a sehol-sincs, a tőlük elragadott,
legédesebb vérű test után,
álmukat szétverte
a sóvárgás, a képzelődés, a lehetetlen
iránti gyűlölet és odaadás;
méreg égeti belüket, horpaszaikat,
ínyük szárazon lángol,
keserű habtól csurran,
nem látod
a zörgő, panaszkodó nádasokat,
ázott madártollakat és régi szerelmek helyeit
agyagpartok alatt.



Hátra Kezdőlap Előre