Igen, most kinyílt minden, |
kinyílt a világ őshegy-pofája, |
a lassan kitáruló, gyorsan összecsapó, |
a büdös, sárga őrlőfogsoros pofa, |
rothadékok, zsír és húscafat gödre, |
látni, mi bújik mögötte, mi rekedt |
a ragyogó, egyforma, kecsegetető |
napok mögé, hosszú mosolyok mögé, |
jóság, gyermeki szavak mögé, |
nincs fátyol és köd tagjainkon, |
nincs ezüst-arany hínár rajtad és rajtam. |
látható májjal, gyomorral és belekkel: |
Még élve, forrón és remegve, |
mindent kivallva, elárulva, leköpve, |
összeégetve: feketén, szenesen |
A nehéz hegyes pillantások |
mint a kövek, kavicsok: zúznak és ütnek. |
Igen, most kinyílt minden, |
az öntudatlan virágzástól |
az üres ágyon. A szél aztán |
telehordta porral-szeméttel |
ezeket a nyitott eresztékeket, |
tépett, piros hússzöveteket: az elszakított, |
véresen csüngő kapcsokat. |
Ezt akartad? Lábaimat két |
összehajtott szálfához kötözni, |
(ezek voltak legszebb éveink!) |
aztán elengedni: ezt akartad? |
Darabjaimat a hold kampóira, |
a föld legmélyebb árkaiba vetni? |
A poharak az asztalon állnak, |
mindent összezavarás poharai; |
beleszáll minden törésbe, |
repedésbe, eltünteti a csonkokat. |
A síkság hallgat, elnyúlik, |
sivatagi homoknyelvei világítanak. |
|
|