Nagyon kicsi, nagyon ősz

Vera, ma arra jártam és föllestem
az ablakára, az ötödik emeletre.
Sötét volt, sötétnek kellett lennie,
még nem kaphatta meg az új lakó
a maga lakását, az udvarról hűsölő
konyhát, a hallt meg a pöttyös, nagy
virágokkal fülelő utcai szobát.
Íróasztalát a fal-hosszú kettősablaknál,
a számomra szokatlanul esetlen, régifajta
írógéppel. Engem mindig
az íróasztal melletti kerek, bársonyrózsás
fotelba ültetett; köztünk kerekes asztal,
kávék egymásután. Tüzet nem engedett adni.
Legtöbbször háziköntösben volt
és töppedtebb, fáradtabb évről évre. Időnként
a férje képére sandítottam: kék
portréra a heverő fölött.
Második férj, mégis egyetlen; csak dícsért,
éreztem, mégse eszményített.
Hűvös agyú, tiszt, fölszítódott ellenálló;
negyvenöt után őrnagy, ötvenegyben halott.
Maga négy év múlva cserélte föl
a rabság özvegységét az özvegység börtönével.
Először tejet árult egy kis boltban:
az idegei miatt. Aztán a Rádió.
Éveken át mindenfélét íratott velem
ízlésünk különbsége ellenére. Maga
örökké egyenes és kíméletlen volt;
nemhivatalos forradalmár: tízparancsolattal
és véres végrehajtással; szégyelltem magam
a tettei előtt. De megtanított valamit
szívósságból. Nagyon kicsi, nagyon ősz
asszony, mikor utoljára jött föl hozzánk
a hosszú, töredezett hegyilépcsőn,
elnézte a Gellért-hegy déli oldalát, a várost,
vad rügyeket az orgonabokrokon,
és leült: hústalan, gacsos kezek,
alig nyíló, szenvedéses száj. Cigarettára gyújtott.
Egyedül, mint húsz éve mindig.
Tegnap újra föl akartam hívni,
többször előfordult, mióta akkor
hazakísértem magát buszon, villamoson,
egészen az utolsó állomásig.
Nagy katonai díszpompát kapott. Folyton
elfelejtem és telefonálni akarok,
nézem az ablakát az ötödiken, nézek föl,
ahol már semmi nincs, az ablaka fölé.



Hátra Kezdőlap Előre