Most elsötétültem, a nem-tudom-időben |
nyúlok el hosszan, összekötözve magammal |
és a régen-mindig-tudtam-koromra |
gondolva ki-bezárom a szemem, |
emlékezetemmel megyek neki |
a fekete part-sodrának, az visz |
befelé, még nagyobb sötétség-táblák robajába, |
zuhanásába. Ebben a napfogyatkozásban |
nincs zöld boldogság, porszínű boldogtalanság, |
bagolytoll-sima-puha bénaság van, |
a legmélyebb, a legmagábaszívóbb, |
e hiábavalóság lepkebábjában csak |
egyszer-kétszer ha megvonaglok |
vakon, büdösen, undorodva, képeket |
okádva ki a láthatatlan fölső-országra. |
Most elsötétültem, ti tíz asszonyok, |
kiknek vérébe annyiszor ömöltem, |
ti tíz fenyőfák, hallgattam mozdulatlanságotok |
sötétségből sötétségbe lökődve: |
ebbe a sötétségbe-kőbe belefagyva, |
beleevődve, most magamba se látok, |
az időt se tudom szálaira szedni, |
egy szövetből tapad rá számra, |
mellemre, talpaimra: így becsavarva |
és beszőrösödve, magam körül dobálódva, |
de nem tudva a rángatózásról, |
sötétségről, koporsó-térről, fej-betörésről, |
mikor ide benyomódtam; de önmagamba |
és az ős-iszapba zuhantatva, |
elsötétedve is, semmi ez: mindenki látott |
már ilyet, zsarátokat vízzel leöntve, |
szenesen, vakon, repedezetten, |
egy-kupacban. És nekiütődök |
a part-sodrásnak és kiabálok, de minek most, |
miről most, de milyen szavak fénycsóváival |
remegve s még nagyobb elsötétülés előtt? |
|
|