Napfogyatkozás

Most elsötétültem, a nem-tudom-időben
nyúlok el hosszan, összekötözve magammal
és a régen-mindig-tudtam-koromra
gondolva ki-bezárom a szemem,
emlékezetemmel megyek neki
a fekete part-sodrának, az visz
befelé, még nagyobb sötétség-táblák robajába,
zuhanásába. Ebben a napfogyatkozásban
nincs zöld boldogság, porszínű boldogtalanság,
bagolytoll-sima-puha bénaság van,
a legmélyebb, a legmagábaszívóbb,
e hiábavalóság lepkebábjában csak
egyszer-kétszer ha megvonaglok
vakon, büdösen, undorodva, képeket
okádva ki a láthatatlan fölső-országra.
Most elsötétültem, ti tíz asszonyok,
kiknek vérébe annyiszor ömöltem,
ti tíz fenyőfák, hallgattam mozdulatlanságotok
sötétségből sötétségbe lökődve:
ebbe a sötétségbe-kőbe belefagyva,
beleevődve, most magamba se látok,
az időt se tudom szálaira szedni,
egy szövetből tapad rá számra,
mellemre, talpaimra: így becsavarva
és beszőrösödve, magam körül dobálódva,
de nem tudva a rángatózásról,
sötétségről, koporsó-térről, fej-betörésről,
mikor ide benyomódtam; de önmagamba
és az ős-iszapba zuhantatva,
elsötétedve is, semmi ez: mindenki látott
már ilyet, zsarátokat vízzel leöntve,
szenesen, vakon, repedezetten,
egy-kupacban. És nekiütődök
a part-sodrásnak és kiabálok, de minek most,
miről most, de milyen szavak fénycsóváival
remegve s még nagyobb elsötétülés előtt?



Hátra Kezdőlap Előre