1.
Húzasd csak azokat a hegedűket, |
csellót, brácsát; szúrd rá |
annak a négy feketébe gombolt, hosszú |
fiúnak szívét a vonókra; vedd ki tüdejüket |
a mellkosarukból: muzsikát akartak, |
hát most muzsikáljanak a vesszőjüktől |
a halálfélelmükig, véres aortájuktól |
az elefánt-fülükig; most csak muzsikálják |
magukat vissza a születésükbe, az első |
sejt-lüktetésükbe, az első proton-robbanásukig |
vissza; lihegjenek a lassú, nehéz dallammal foguk |
között, szorítsák és eresszék el a komor hangot, |
a fölcsapó magasságokat, zenévé izzó szüneteket, |
|
2.
hadd káromkodjak, hadd hálálkodjak, csodálkozzak, |
hadd követelőzzek én is, a dobhártyátlan, |
a zenei vadember, az ámuldozó állat, |
hadd nyíljak és zöldelljek-duzzadjak, |
hadd ordíthassam végre neked: |
szerettelek mindig, de most szerelmi |
őrületben vagyok veled, és Jézus, Buddha, |
Zarathusztra annyit se ér nekem, |
mint bokorra akadt papircafat, |
most a nők kidobhatják mind a két combjukat |
a szemétégető-telepre, rárakhatják a hulladék |
tetejére a mellüket: nem nézek oda, |
most a fülemben, a fülemmel élek, |
veled beszélgetek, sírok, hullámzok, |
mint a születés a kibontakozásba, fölserdülésbe, |
mint emberi lények a céljuk céltalanságába, |
mikor végre gondolkodnak, üvöltenek |
és összegyúrják magukat aranyból, |
agyvelőből, férfitejből, és ugranak, |
táncolnak rögtön erre a zenére, |
|
3.
mert Beethoven van, Beethoven |
megölhetetlen, ő a legvérmesebb földöntúli kísértet, |
a legföldszagúbb szellem, a leggyermekibb játék, |
jön és vonósainak kezével fölépíti a mindenséget, |
előhozza anyámat a boncterem tepsijéből, |
ide ülteti mellém a hegyoldalba |
sütkérezni, imádkozni Szűz Máriához, |
teliholdhoz, esticsillaghoz, |
|
4.
most nem kellenek a filozófusaitok, |
költőitek, prófétáitok, – mondja Beethoven |
ezeknek a szomorú, sovány legényeknek |
ujjaival, könyökével, térdével, – |
mert én ezzel a gyötrelmes, boldoguló hanggal |
függőlegesen viszlek föl titeket a mindent-látás |
és belátás toronyházára és lezuhanok |
veletek kényelmes falansztereitek betonjárdájára, |
hogy szétloccsanjon szendergő délutánotok, |
összemorzsolódjon a hitetek-képzelőerőtök |
és ne tudjatok többé semmit, ne reméljetek |
többé semmit, csak engem meg az én vonósaimat, |
az én elhalkulásaimat, fölbúgásaimat, |
háromhangú érveimet, teremtésem alakzatait, |
e se nem anyag, se nem szellem |
|
5.
sorsokat és akaratokat, szerelmeket és fölismeréseket, |
sírásokat, megvilágosodásokat: semmire se |
hasonlítanak, amiket időtök kezdete óta |
magatok körül láttok, tapintatok és leromboltok; |
és másból törvénykezek és magyarázok, |
más kapukat nyitok, más fájdalmakkal hasítok belétek, |
más pusztítással fenyegetlek, mert megöllek |
titeket: a zene nem az öröklét országa, |
nem az időtlenség folyója, hol akármeddig úszhattok, |
|
6.
döntenetek kell, míg ezek a fekete-fehér urak |
szemüket a kottába fagyasztva, hegedűjüket, |
csellójukat, brácsájukat egybe-növesztik |
a karjukkal, medencecsontjukkal, halálfej-állkapcsukkal, |
mint holmi kiöltözött, jólfésült sáskák: |
azt akarom, hogy fölfaljanak titeket |
s föl is zabálnak házastul, gyerekestül, |
tudományotokkal, terveitekkel, autóitokkal együtt, |
|
7.
élsz, élsz, Beethoven, elevenebben önmagamnál, |
ilyennek képzeltelek és akartalak, |
ilyen szerelem-testűnek és salaktalannak, |
ilyen szikrázónak, melengetőnek, reszketőnek, |
ilyen szeretőnek, ilyen belsőnek és külsőnek, |
mindent-elvevőnek, mindent-megosztónak-megsemmisítőnek, |
s hiába, hogy nekem is vannak szavaim a kőre, |
félelemre, éjszakára s én is ki tudom mondani |
a szabadság véremből ki nem ontható indulatait, |
nekem is vannak karjaim a kicsik, nagyok, |
fehérek, sárgák, feketék, vörösek, barnák testvériségére, |
|
8.
de te csírázóbb vagy, burjánzó-emberibb, |
szekszuálisabb: beszéded érintés, |
beszéded levetkőztetés, égő füstáldozat, |
birkózás az angyallal, öröm-sikongás, |
egy végre halandó isten foga, nyelve, |
szája zeng, remeg, sír, csattan körülöttem, |
fölöttem, bennem és én egyre inkább az vagyok, |
aki vagyok, ahogy ütéseitől elterülök. |
|
|