Beethoven nyolc boldogsága

1.

Húzasd csak azokat a hegedűket,
csellót, brácsát; szúrd rá
annak a négy feketébe gombolt, hosszú
fiúnak szívét a vonókra; vedd ki tüdejüket
a mellkosarukból: muzsikát akartak,
hát most muzsikáljanak a vesszőjüktől
a halálfélelmükig, véres aortájuktól
az elefánt-fülükig; most csak muzsikálják
magukat vissza a születésükbe, az első
sejt-lüktetésükbe, az első proton-robbanásukig
vissza; lihegjenek a lassú, nehéz dallammal foguk
között, szorítsák és eresszék el a komor hangot,
a fölcsapó magasságokat, zenévé izzó szüneteket,

2.

hadd káromkodjak, hadd hálálkodjak, csodálkozzak,
hadd követelőzzek én is, a dobhártyátlan,
a zenei vadember, az ámuldozó állat,
hadd nyíljak és zöldelljek-duzzadjak,
hadd ordíthassam végre neked:
szerettelek mindig, de most szerelmi
őrületben vagyok veled, és Jézus, Buddha,
Zarathusztra annyit se ér nekem,
mint bokorra akadt papircafat,
most a nők kidobhatják mind a két combjukat
a szemétégető-telepre, rárakhatják a hulladék
tetejére a mellüket: nem nézek oda,
most a fülemben, a fülemmel élek,
veled beszélgetek, sírok, hullámzok,
mint a születés a kibontakozásba, fölserdülésbe,
mint emberi lények a céljuk céltalanságába,
mikor végre gondolkodnak, üvöltenek
és összegyúrják magukat aranyból,
agyvelőből, férfitejből, és ugranak,
táncolnak rögtön erre a zenére,

3.

mert Beethoven van, Beethoven
megölhetetlen, ő a legvérmesebb földöntúli kísértet,
a legföldszagúbb szellem, a leggyermekibb játék,
jön és vonósainak kezével fölépíti a mindenséget,
előhozza anyámat a boncterem tepsijéből,
ide ülteti mellém a hegyoldalba
sütkérezni, imádkozni Szűz Máriához,
teliholdhoz, esticsillaghoz,

4.

most nem kellenek a filozófusaitok,
költőitek, prófétáitok, – mondja Beethoven
ezeknek a szomorú, sovány legényeknek
ujjaival, könyökével, térdével, –
mert én ezzel a gyötrelmes, boldoguló hanggal
függőlegesen viszlek föl titeket a mindent-látás
és belátás toronyházára és lezuhanok
veletek kényelmes falansztereitek betonjárdájára,
hogy szétloccsanjon szendergő délutánotok,
összemorzsolódjon a hitetek-képzelőerőtök
és ne tudjatok többé semmit, ne reméljetek
többé semmit, csak engem meg az én vonósaimat,
az én elhalkulásaimat, fölbúgásaimat,
háromhangú érveimet, teremtésem alakzatait,
e se nem anyag, se nem szellem

5.

sorsokat és akaratokat, szerelmeket és fölismeréseket,
sírásokat, megvilágosodásokat: semmire se
hasonlítanak, amiket időtök kezdete óta
magatok körül láttok, tapintatok és leromboltok;
és másból törvénykezek és magyarázok,
más kapukat nyitok, más fájdalmakkal hasítok belétek,
más pusztítással fenyegetlek, mert megöllek
titeket: a zene nem az öröklét országa,
nem az időtlenség folyója, hol akármeddig úszhattok,

6.

döntenetek kell, míg ezek a fekete-fehér urak
szemüket a kottába fagyasztva, hegedűjüket,
csellójukat, brácsájukat egybe-növesztik
a karjukkal, medencecsontjukkal, halálfej-állkapcsukkal,
mint holmi kiöltözött, jólfésült sáskák:
azt akarom, hogy fölfaljanak titeket
s föl is zabálnak házastul, gyerekestül,
tudományotokkal, terveitekkel, autóitokkal együtt,

7.

élsz, élsz, Beethoven, elevenebben önmagamnál,
ilyennek képzeltelek és akartalak,
ilyen szerelem-testűnek és salaktalannak,
ilyen szikrázónak, melengetőnek, reszketőnek,
ilyen szeretőnek, ilyen belsőnek és külsőnek,
mindent-elvevőnek, mindent-megosztónak-megsemmisítőnek,
s hiába, hogy nekem is vannak szavaim a kőre,
félelemre, éjszakára s én is ki tudom mondani
a szabadság véremből ki nem ontható indulatait,
nekem is vannak karjaim a kicsik, nagyok,
fehérek, sárgák, feketék, vörösek, barnák testvériségére,

8.

de te csírázóbb vagy, burjánzó-emberibb,
szekszuálisabb: beszéded érintés,
beszéded levetkőztetés, égő füstáldozat,
birkózás az angyallal, öröm-sikongás,
egy végre halandó isten foga, nyelve,
szája zeng, remeg, sír, csattan körülöttem,
fölöttem, bennem és én egyre inkább az vagyok,
aki vagyok, ahogy ütéseitől elterülök.



Hátra Kezdőlap Előre