Nyelvtelen, reménytelen

Soha nem tudok meg többet a kőről
annál, hogy kő meg por,
és saját testem lüktetéséről,
hogy lüktetés meg fagyos-sár-merevülés,
vér a földön a porban.
Mászok föl a hegyre,
de tudom, egyre lejjebb ér,
már lent van egészen a síkságon,
világ hasán, világ anyjánál,
születésem helyén, születésem zöld álmában,
hol a kövek homokká csordulnak.
Minden beszél. Mennyi nyelv,
fű-nyelv, akáctüske-nyelv, látóhatár-nyelv,
átváltozás-nyelv, bíbiclábnyom-nyelv
az iszapon. Egybeforradok velük,
beléjük habzok, de csak a szavam bugyborékol,
én elfoszlok nyelvtelen, reménytelen.



Hátra Kezdőlap Előre