A nagy gyászének

A nagy gyászének
most sírjon föl:
a földön-átlátó elment tőlünk,
a tűzfal-arcú fogta botját,
alszik a gyökerekben,
mint okos bogarak,
kezét mossa egy esőfelhőben,
azt mondja: törjétek le a tengerit,
sajnálom ezt a kis országot,
a nagy gyászének
most kígyózzon föl a fák koronájáig,
pukkanjanak el a zöldarany levél-halak,
mintha tűztől,
azután sötét lesz itt,
senkise görnyed a kérges akácok között,
senkise vonyít,
hazamegyünk,
bort öntünk hideg poharakba
magunkra-maradtan, sírva,
mint a szélben ide-oda csapódó
deszkaajtó.



Hátra Kezdőlap Előre