föl akartalak támasztani, |
míg elszégyelled mozdulatlan fekvésedet |
és újra belépsz csizmában, |
fehér ingben, bicskával megtisztított, |
nagy, sárgás körmökkel az Európába, |
mentegetőzve kávét kérsz a pincérnőtől |
és olyan természetes hanghordozással tegezel, |
mintha nem írástevők-bogozók: |
sok árokparti szalonnázással magunk mögött, |
és megint örülnék, hogy nem viselek |
nyakkendőt, mert te se hordasz, |
mereven lesném begombolt, |
kikeményített parasztingedet a hőségben, |
cigarettafüstben ott az Európa |
egyik sarkában. Tenyeredet |
némelykor összedörzsölnéd a térded fölött |
és én akármeddig néznélek, hallgatnálak: |
akármeddig, – mert ha leráznád |
magadról vakondmód a földet, |
az idő, a napok, a percek is |
leporzanának rólad, letöredezne a tér is |
és nem kellene hazamenned a Ferenc-hegyre, |
ott ülnénk a műanyagszékeken |
mindörökké. Fölemelt ujjal, |
nevetve válaszolnál végtelen kérdéseimre |
és az ország: millió csoda-látó szem, |
ott vonulna el a nagy ablak hideg, |
|
|