Ha nem volna népdal

 Ha nem volna népdal,
 ülnék beszögelt szájjal,
 szemem lézer-sugara
 megolvasztana
 egy csillagot
 ötvenezer fényévre Magyarországtól.
 Fáznék
 és mezítláb indulnék a jeges,
 bomba-rühös földön,
 hogy anyámat megtaláljam,
Ő csak nézne rám:
 arca sáros,
 mint hirtelen kiásott
 földalatti kő,
 nem sütne föl mosolyra
 a szája:
 üvöltenék fájdalmamban,
 belerohanva a reves-tövű
 nádasokba.
 A Balatonon
 fölborult árbocokkal
 rángatóznának
a vitorlások,
 vásznukra rátaknyosodna
 a szúrós, bűzös hínár,
a rokkant hold beleütközne
 a haldokló
 óriáslepke-halomba.
 Azbeszt-kezekkel fognám
a telefonkagylót,
 de a barátom
 hangja összeégetné
 a bőröm, a visszereim,
 elutazna béna lábbal a nagy folyók mellé.
Ha nem volna népdal,
 a kövér
 sercegő macskák
 kiinnák a kékharkály fészkéből
a tojásokat,
 véres fészek-szemmel
 néznénk a szerelmünk
 arcába;
 a napsikált gondolat-képek
 összetekerednének előttünk:
 megolvadt filmszalagok
és pókhálók ragadnának
 a japánakácok közt
 a szavunkra.
 Ha nem volna népdal,
honnan tanulnánk meg a virágok nevét
 és a feketesas-fejű sors
 nevét?
Szántottam gyöpöt,
 vetettem gyöngyöt:
 lélegzik
 a férfi tulipános szájává
fölhasított mező.
 A népdal kinyitja előtted
 a székelykapu-időt,
 a kun sírokat
 és avar kurgánokat,
 a tavakból
 vegyszerekkel rég kiirtott halak
 csattannak föl,
 hogy lássák:
még fölszegjük fejünket,
 a parton
 átcikkan
 mellünk hűtőszekrényén
 egy kavics-zöld cserebogár.
 Ha nem volna népdal,
feküdnénk hosszan,
 rakétákkal ledöntött házsorok,
 világváros üvegtábla-szilánkjai,
 acélcső-gégeroncsai szikráznának
 ki fölöttünk:
és az ürességben
 nem lüktetne
 többé semmi vér
 semmi vér.



Hátra Kezdőlap Előre