Emese álma ölyüvel és folyóval

Isten látott mindent:
 látta,
 hogy mosom, villogtatom a fényben
 vállig ostorozó fekete hajamat,
 látta
 kosárfonóvesszőként meghajló
 fehér testemet,
 mazsola-érett mellbimbóimat,
a szoknya alól kibuggyanó
 két bársonyos térdem.
 A fákat, az eget befehérítette
 az utolsó téli hó,
 fürtösen,
egymásba-akadt nagy pelyhekben esett,
 mintha nem volna reggel,
 délelőtt, este,
 megvirradás.
 Hosszú, nagy szemérmem megnyílt,
 méhemben zuhogás támadt,
mint mikor vízesés
 szikláról
 sziklára
 szakad,
 és türelmetlen, kétágú folyó csapott ki
 ölemből,
 az egyik nyugatnak,
 a másik északnak tajtékzott,
 a hullámok tükrén
 ott libegett-remegett
 isten nevetése.
 Akkor röpültél be a fekhelyemre:
 beterítettél a szárnyaddal,
csőröddel a számat kerested
 nem hittem, hogy olyan puha, tapadó lehet
 egy ölyv csőre:
 csók volt, amiben összevillámlottunk,
 kicsit sikoltottam,
 ember és állat között elolvadt a határ
 és te karmoddal óvatosan
 szétbontottad
 fekete hajam gyökérfonadékát,
hanyatt terültem az ágyon,
 mintha szerelmes volnék,
 mintha még egy lény rugdalózna,
 harcolna a szabadulásért
 homlokom,
 tüdőm, csuklóm, torkom és szívem
 vér-kötelékeiben.
Az a csőr, azok a karmok
 egymás után szaggatták le
 ruháimat
 mellemről, szeméremdombomról,
 és fölémálltál, térdeim
 lassan széttártad: a dél elérkezett.
 Fölocsúdtam és csókoltam
 tolladat,
 rátapasztottam nyelvemet
 azokra a megfeszülő,
 lüktető
 szárnyakra
 fölöttem,
 míg nem éreztem, hogy
 hím részegséged
 fölharsan és zeng ölemben,
forog és tüzesedik,
 csavarodik és rikoltozik
 szétpattanó sejtjeim orkánjában,
 combjaim fölhúzódtak és elernyedtek,
 mint lehulló hófalak a hegyekben.
 Lázasan, hangosan
verték szárnyaid
 meztelen vállam, elájult, széles-csontú arcom,
 sas-szemed nyílként
 fúródott tekintetembe:
 egy villanás kint, és bent
a húsomban, májamban: pillantásod megtört,
 kérő lett, gyöngéd, megadó.
Tudtam, hogy népet
 szülök tőled,
 fiakat és lányokat, kik majd
 átkelnek
 a hegyeken
elözönlik a szeles, nádas, bojtorjános síkságokat
 és újabb ezer évig se
 hullik ki
 nemzőjüktől örökölt
 ölyü-szárnyuk tükrös-barna tollazata.
 Dulakodtál bennem és rajtam,
 aztán hajam tövétől
a lábujjamig végigcsókoltál,
 vadmadár-hangod
 azt mondta:
 szép vagy, föld méhe,
 szépek a te folyókat-öntő
 hosszú szemérmed ajkai,
 szépek hőkristályos
 forgóid, hajlataid,
villamos ütésű a bőröd mindenütt, mint a közös vér íze:
 a szentjánosbogarakon,
 fákon, földrögökön átsurrogó vér.
 És mikor hidegen-izzó
 térdeim megint
 megnyitottad,
 nem tudtam már,
 Emese vagyok-e még
 vagy csak reszketés, álom
a belém-merülő tűz és a szárnyaid alatt,
 amiből már sose
 tudok eszűdni.
Isten látta ezt,
 látott téged fekete hajam áradásában,
 érezte a nyelvemről
 fogaim közt
 kicsurranó őrületet,
 ezüst pára-szakálla
 befüggönyözte az óceánokat
 és hulltak,
 hulltak,
 hulltak rá
 gyönyöre csillagai.



Hátra Kezdőlap Előre