Át volt itatva

 Át volt itatva
 parfümjével a töltőtolla,
a húsvéti levél-fényben
azzal írtam hosszú,
 föltámadásos versemet.
 Ha már rosszul hallottam a belső szavakat,
 megszagoltam,
vadember módjára
 szimatolgattam jobbról-balról
 a régifajta,
 tintával író,
 sapkás tollat.
Ott voltak az ujjai,
 a keze a tenyeremben!
 A bőrét, a száját is éreztem,
 hangja az ölemig,
 kicsit
orrából jövő nevetése a halántékomig
 csapott szét a véremben.
 Így írtam:
 érzékek Szent Jánosa,
 egy töltőtollnyi Patmosz sugallataiban,
lihegésig csigázva
 írás és szerelem vakságától,
 fejem fölött zöld szemével,
 ezüst hajával.
Minden szippantásra újra megtestesült előttem
 illata szelleméből egy nő,
 egy csupa asszony:
 vágyakozás
 örökös jelenlétre, gyönyörre.
Dolgozott bennem
 a különös üzemanyag;
 képről-képre, ütemről-ütemre
beljebb nyargaltatva
 egy másik test
 reszkető idegcsapdáiba,
 pirosan izzó
 hústölcséreibe.
Látomás,
panasz,
 kinyilatkoztatás villámlott körül
 a hallás-
 látás-
 tapintás-
 ízlelés
 szaglásra átültetett nyelvén
 három nap, három éjjel,
s még mindig volt a töltőtollban
 az illatából,
még mindig megjelent
 egyetlensége végső titkában,
 odaadása boldog
 nyomorúságával kényszerítve
 tántorgásra
 és bűnhődésre.



Hátra Kezdőlap Előre