1. TEJFEHÉREN SZÖKELLŐ HULLÁMOKKAL
Áttetsző húsú tó, csillogó, fény-ébresztő, |
kicsiszolt üveg. Egyre csak a mélye felé, |
egyre csak a kristály-csörgésbe. |
Hullámozni, mint aki meg se született, |
megtapadni a világosság-előtti burokban. |
Idő és időtlenség habzása. Éjjel fehér ló |
puha, széles, gömbölyű hátán. Lusta, |
lassú ütemben vágtat velem, lobogtat |
háromezer méteres, hóverő hegyoldalon: |
tejfehéren szökellő hullámokkal |
|
2. BENNED
Örvény-mosolygásod, szád folyópartja. |
De a fényköd mögött nagyszemöldökű |
tekintetek figyeltek: tested felém fordult, |
titokban, hogy még isten se érezhesse |
a szétrobbantó, bugyborékoló önkívületet, |
|
Külső sötétség sűrűsödött, belső terült szét, |
végiglángoló bőr rajtam, úsztam befelé vállig, |
sas ült a sziklaroncson, vijjogásától |
hunyorogtak, kihúnytak a csillagok. |
|
Vállamat, arcomat akartad: a halált, |
eltűnést benned, egésztestű visszazuhanást |
a nemlét folyamforgójába, a csattogva-táncolást, |
embertelen, zene-vert partoldalakon. |
|
Arcodba tapadtam, belülről a koponyád gyűrűibe, |
melled félüregébe, derekad agyagába, méhed föltartott sátrába. |
Zsigerek és csavarodó fáklyák! Mámor és sötétség! |
Kettősség és egyedüllét! Csobolásom vadságod forrásában! |
Illatok, surlódások, feszülések és lázak ajkai, |
és teltség, telítettség gömbhéjai: te, én: |
eggyéömlött lét, ajándékozás és őrület. |
|
Megérkeztem: te voltál. Arcod ráhajolt |
a parázna földre, lepörzsölte a rózsákat, erdőket, |
és én tetőtől-talpig, fuldoklásig lüktettem benned: |
egy soha nem képzelt, vakítva-simogató selyemgubóban. |
|
3. A TEREMTÉS FEHÉR ANGYALA
Fölhasogatja a konyhát a nap. A rádióból |
istenek sírnak Bach, Händel, Bartók arcaival. |
Ősember éneke szemen-döfött medve előtt. |
Holnap ugyanígy lesz minden, mint ma: fák, pannon gyíkok |
és én: itt tekergünk a létezés ablakai között. |
Meztelenségem a kíváncsiságom: |
testrészeimből szemek lesnek ki a halál előtti földre. |
|
Este csöndet hörbölök vagy arany-nyaktilós tébolyt. |
Az éjszaka lemondás. Kúszva közeledek, |
megmentem életem, kúszok az ágyig, |
angolnás karokig. Két totem-állat. |
|
Fölemelkednek. Nem ismerhetnek egymásra: |
a sárga-fekete madárcsőrű a nyelve mellett |
kihorgadó farkas-agyarúra. |
|
Mégse engedlek el, Rombusz-ajkad égetem |
a labirintus-falakra. A teremtés fehér angyalára |
halál-csönddel hull gyönyöröm széttépett tollazata. |
|
|