| megint a rügyező csiklód, |
| mikor már görönggyé fröccsent köztünk |
| vágódott szét összenőtt szívünk, |
rezes, zöld, lila fényeket sütve |
szánk hosszában repedt ketté, |
| a dühök villanydrótjain testünk |
| egyedül kell keresned istent”, |
de hajad sötétsége leszállt, |
| vállad forgóin mérik fogaim |
megint reszket lábaim közt |
| lángolnak föllázadva hüvelyedben: |
a gyönyör isten metafórája, |
| egyre szélesebbre hajtok: |
egymásba nyitódó ablakok a világűrben, |
| és parti szittyó zamata énekel, |
| a kiszabadult én ziháló szárnyai, |
tíz éve gyűjtöm ujjaimmal |
| melleid hegyét körbesuhanom, |
| az arcomon, ágyékomon hasad: |
| ahogy az Úr teremtette Ádámot az ősagyagból, |
| nem akarom, hogy harisnya, szoknya |
felhőzze el hosszú szemérmed: |
| az ég hajnalcsillagáig kitágult én |
| megtalálta jelképeit a lassú zenével |
| rácsavarodó hús-hurkokban, |
az őrülten fölszökkent térdek |
| a semmi elől egymás derengő bőrébe átcsúszni, |
| és most itt kanyarogsz a karjaim közt, |
partjain túltajtékzó test, |
| új vágyakozásod rándulását |
| most süvítsd a szemembe, hogy csak |
| kellett volna kimondanom: |
én nyelvedre fonom a nyelvemet |
|
|