Szürkületre nem jön reggel, |
estére nem száll virradat, |
most éjfél felé másznak a mutatók, |
nyílik a sötétség murvás szárnya, |
terül Európára hosszú árnyék, |
|
És megölik egymást a harangok, |
elrágja virág a virágot, földrész a földrészt, |
csak lángot szülnek a templomok, |
Krisztusok, Mohamedek, Buddhák hiába kuporognak |
a bölcsesség pusztájában: |
nem gyűlnek tanítványaik, |
nem nő tüzes nyelvük a sötétség ellen, |
nap-zuhanás után nem ömlik ránk a hajnal, |
de az éjszakai undokságok: |
vér és halva kipréselt magzatok sokasága |
az undor önmagunktól, ivadékainktól |
|
és szurok-zsákba öltözik a hold, |
nem nyitnak májusi liliomot a Máriák, |
az angyal nem jelenik meg Máriának. |
És sírhatsz, anyám-föld: elviszik a fiad |
elvonszolják az ártatlanokat, bűnösöket. |
|
fegyverek, káromkodások hiába csattognak. |
|
Por, törmelék lepedéke az arcredőkön, városokon, |
anyaméheken, szent szavakon: |
a szépség meghal a repesz-tüskés ajtófélfán, |
kutyák szemében, festők ecsetén. |
|
És nem tudjuk, mikor van éjfél, mikor tavaszidő |
mikor a szerelem évada, mikor a bujaságé. |
|
Mert elözönlenek a gépek, |
géppuskák, rakétaszárnyas cápák, |
szín nélküli napok, holdak fekszik meg a belünket |
és nem tudjuk őket kiokádni |
csak epénkkel, májunkkal egyetemben. |
|
A hánytorgásban hasztalan igyekszünk |
meglátni az első tiszta madarat, |
meghallani az első hullám jelét a parton, |
midőn ott úszósziget köt ki új magvakkal, |
újfajta állatokkal, igékkel. |
|
Akkor majd énekel a part, |
énekel megmaradt csontunk |
és vesszük a kenyeret és a húst, |
vesszük a forrásvizet és adjuk egymásnak, |
mintha újra-öntött volna az ősöreg nap. |
|
és azt feleljük: ember és szerelem. |
|
De most esteledik, most éjszaka jön |
szúrós füsttel és ágyukkal, |
repülőkkel, titkos kábelekkel. |
|
Zűrzavar, testvéreim, zűrzavar! |
Ne higgyétek, hogy erősek lehettek, |
gyarlók lesztek és megadjátok magatokat, |
hogy mentsétek a mai napot |
és eláruljátok a teljes-időt. |
|
Mert most éjszaka jön, éjszaka, éjszaka. |
Végét, arcát nem mutató sötétség |
a szátokban, országaitokban. |
|
Meneküljenek vagy maradjatok: mindegy, |
népek egymást kisértő fiai. |
Sírjatok vagy öldököljetek: mindegy; |
a gépek és üresség legyőztek titeket! |
|
mondtam: nem látjuk, hol kell megállni, |
most fölbukott a hajó, fordul bele az éjszakába. |
|
Jaj nektek, utasok, jaj nekünk, |
fény-szeretőknek, gyerek-szeretőknek, |
a mindenség tiszta világítótornyait áhítozóknak. |
|
Ó hát senkise húzhat vissza minket |
az éjszaka agyarától, gyomrából? |
új törvényeket elménk üregei? |
|
És mondja a szürke fák, olaj-taknyos fák kérgében egy hang: |
éjszaka ragad rá sűrű bolyhával |
agyakra, földekre, barátaim, anyám. |
|
Bebábozódva, penészben, mérgezetten, |
várakozzatok, minden emberi remények, héj-alatti rügyek, |
|
|