|
Ezek az igazi istenek: micsoda havas csúcsokról, miféle csipkebokor tüzes nyelvén szól hozzád Händel és Bach! Hallgasd ezt a vakító-fehér fagyot, ezt a vörösen-fénylő perzselést; hagyd, hadd hulljanak, hulljon rád ez a jegesen-forró isten-zene. Feküdj le a földre, te óriási mag, hadd öntözzön ez a zöld, sűrű mennybolt-erő, míg kihasadnak oldaladból a gyökereid. Hallgass, míg kihajt és föltör magvadból ez a szörnyű káprázat-fa; hallgasd ezeket az igazi isteneket, Bachot és Händelt; hallgasd, míg ez a rettenetes, csontágú, húslevelű fa bele nem zúdul koronájával a sötétségbe, mígnem éjszaka lesz, mert feketeség ez a zene, mert az istenek a sötétségből szólnak hozzád, ha fénylenek, akkor is az örök sötétség nyelvén pattintja most szét a szíved ez a két igazi isten: Händel és Bach. |