Maratonnál, a tengerparton

 „Most már csak a halál érdekel,”
mondogatom magamban
 Maratonnál, a tengerparton
 a vastag, fehér napfényt szürcsölve,
 „de majd télen jó lenne
a legkisebb nap-forgács is
 a szakadatlan-szürke hamuban,
 akkor majd jó lenne olajfákat,
rózsaszín oleánder-sövényeket
 simogatni mind a két szemeddel”,
 mondogatom magamban.
 Közben
 a tenger megint kiveti
 azokat a hosszú, zöld növénycsápokat,
 vízi szénát, mitől folyton
 bűzlik a homok. De
fönt,
 fönt,
 fönt szikrázik az öröklét
 a Pentelikosz
nyúzott kő-vállain.



Hátra Kezdőlap Előre