A rokon-vért kiben szerettem, |
csak most ismerlek föl: az idegenben. |
|
Kinek a szája hosszú emlék, |
még mindig faggatom szerelmét. |
|
Mert rögtön ott szálltunk: lemondva, |
híváson túli káprázatokba. |
|
Egybe-súrlódott a testünk végül, |
mégse választhattalak: csak ellenségül. |
|
Két egyből ha megszületik a kettő, |
torkunkban lángol a száraz erdő. |
|
A démon bennünk nem azért szökött föl, |
hogy kiverhessük az őrült tükörből. |
|
Mert látom már, kiben a másik |
szétszakadhat a sors-tagadásig. |
|
S kinek most árnya dűl agyamra, |
kilép szememből fölragyogva. |
|
|