Juhász Gyula az Alföld szívén

1

Soha nem jutottál el oda, soha nem jutottál,
 soha oda a virág-fához,
 átfolyt szádon a Tisza,
benőtte oldaladat a fűz,
 fogaid meszes tanya-falak,
soha nem jutottál el oda,
 soha nem jutottál el
 az asszonyok melléig,
 lábuk folyamtorkolatáig,
 itt fekszel
 a vadvíz árkán zöld mohával
 nyakadban,
 itt maradtál,
soha nem jutottál el oda,
 soha nem jutottál el,
 soha istenhez, soha a szeretődhöz,
 soha a gyönyör
 belvárosába,
 egyik tenyered Szombathely, a másik Nyíregyháza,
 az egyik lábfejed Szabadka,
 a másik Szeged,
 ki megszólaltat,
a föld gödreivel beszél
 az elmenekülőknek,
 alkoholistáknak és
 öngyilkosoknak.

2

 A férfi fölfelé tör,
 mint a fa,
de ami eteti és itatja, az a nő: a föld, az anyaföld,
 a férfi az égig-nyilallik, de
 ami megmarad, az a nő: az anyaföld,
 az őszbehidegülő,
kibimbózó, fölszáradó és
 átázó anyaföld,
 akkor is, mikor a fa már elkorhad,
 a férfi a mulandó fatörzs, ág, levél,
 mag és gyümölcs,
a nő az örökké dobogó anyaföld,
 tenger,
 folyó,
 fekete és fehér talaj,
 a férfi szerelme csak erő és erőszak,
 a nő vagy az anya szerelme
 csak szerelem:
 Anna a te agyadban,
 Anna a földben, Anna mennybeszállása
 Anna az égben;
 Anna akkor is szerelem
ha már nem szeret,
 te csak az ige lehettél,
 ő volt a test, melyért
 isten lemondott
magányáról,
 de te soha nem jutottál el oda,
 soha nem jutottál el:
Krisztus lehettél,
 anyaföld nem,
Anna nem, szülőanya nem,
 isten gyönyörűsége és vágya nem,
 a szétrothadó Anna nem,
 Anna az istenből kiszakadt sóhaj,
 el kell szállnia
 csillagok riadt koldús-arca előtt.

3

 Gyerekként tudtam:
 valaki vár,
 a reggelek és facsúcsok
mégse suttogták szélbe a nevét.
 Madár-jajgatása megállított a laposokban,
 elbuktatott
 a homokból-kifújt akácgyökerekben,
 a dombtetőkön egy árny
sustorgott fülembe,
 kit nem ismertem,
 de ki ott nyúlt el
 az Alföld szívén,
kutyák kaparásztak
 tövises fejénél.
 Hirtelen nőttem föl
 a lemondásaihoz:
 ott álltam
 beletemetkezve a Tisza
 csontos, sárga
 agyába,
 de mit törődtem én
 az árnyékkal, mi szakállából
 jegenyéiből rámesett,
 mikor ott a sár,
 az isten is magyar volt
 s egy kanca
 nyerítéséből jött föl a nap.



Hátra Kezdőlap Előre