|
Tüskésdrótkerítés homályosítja el a napot. Kopaszra-aratott fejű nő és férfi, csont-férfi és csont-nő fehérlik az isten összehúzott, értetlen szemébe. Kiszárított, megaszalt ivarszervű férfi és nő lóg hanyatt a drótkerítésen, földig-homlokkal. A téglakéményekből füst száll föl, füst gyapjazik és bűz hömpölyög: szén-férfiak és szén-nők üzenete a közömbös világnak. A drótkerítés közepén egy gyönge fiút láttam: ingetlenül, rövid gatyában, tüskésdróttal rábogozva egy bütykösaknára. És lőttek rá a fekete, röhögő árnyak körben. A térdére céloztak, a bokájára, a könyökére, a földre feszített tenyerére. Hallottam el-elcsukló rimánkodását! Az anyját hívta és az istennek fiát hívta, de térde kiálló csonkjába még több golyó csapódott. A vér, a vér, ahogy a vállából és lábfejéből, a pirosan kivirágzó tüskésdrót-csomókon belefolyt a szemembe! Hogy is látnék tisztán, hogy is hallanék mást mint a teknőc-forma akna robbanását? Csönd lett, azok az árnyak nem röhögtek, mert a fiú a mennyekbe emelkedett, és szilánkokra hasadt koponyája, medencecsontja és lábszárai, szétnyílt mellkasbordái fehérek lőnek, mint a hó. |