|
A hangdoboz a falipolcon állt. Mindig szelíd volt és mindig zene folyt belőle vagy misék szenteltvize. A Krisztus szavai rezegtették a hangszórók kerek posztóját, nikkelezett díszlécek kereteit. De azon a napon! Azon a napon megtébolyultak a hosszúkás láda összes deszkái és alkatrészei! Mintha valami belebújt volna és szét akarná feszíteni az oldalait, elejét és hátát. Földagadt, szenvedett, hasadozott, de a benne tülekvő erőszak hatalmasabbnak látszott. Dobálta magát, le akarta vetni a rádiót a polcról. Dühöngött és hánykolódott, mint féreg a bábban. Tombolásában ordított és a hangdoboz ugrált, szilánkok, kapcsológombok pattogtak le róla. A készülékbe beleszorult gonoszság nagyobb volt, mint az egész szoba, az egész ház, az egész világ. Hogy fért volna el benne? Azt hittem, kitépi dühében a szívem, szétrobbantja körülöttem a falakat: szertelöki az anyag atomjait. A földre zuhant, gubancaira tépett rádió utolsó hörgése közben egyszercsak megértettem egy mondatot. Azt bugyborékolták a szétrepedt csőtorkok, meghajlott deszka-ajkak: „Wir werden England ausradieren!” |