|
Az ember az, aki nem tudja letépni létéről az eredetpókhálót. Egész életemben figyeltem az arcomat: szerettem volna rajtakapni, mikor nem veszi észre. Az arc tökéletes, mert néz valamire. És nyomorult, nyomorult, mert mindig két part között vesztegel! Ezért ül rajta az a szomorúság, ami akár egy megismert tájé: egy idő után a dombok és erdők elnémulnak. Mikor már kibukna a szempillák sásszegélye közül az a bizonyos szó, a dermedés árnyéka borul az egész arcra, az egész élet és halál közti derengésre. Nincs tovább! Idáig eljuthatunk a homlok kövein, a száj csodálkozásain. Ott kell elkárhoznotok a két part között. Ahol az idő a legsebesebb! Aztán a sodrás, sodródás, – pedig tudjuk, hogy volna horgony és boldog öböl! |