Sír az út előttem

 Sír az út előttem,
 bánkódik az ösvény,
 még az is azt mondja,
 áldjon meg az isten.
 Miért nem dolgoznak?
 mondta a lengyelekre
szaggatott, messze-vonszolódó felhők alatt
 a magyar ember,
 sírva-sírt az októberi esőben,
 most nem rándulnak meg idegei
 ha magyar ember szeme
 sír
 a szomszéd szürkületben;
azt kérdezi a költőitől:
 mennyit kerestek, senkiháziak?
 Összevont, borzas szemöldökkel
 nézi a történelmet:
 árulást orront, összeesküvő
 vér-madarak röpülnek
éjszakázó agyában,
 a magyar ember
 szereti a saját szabadságát,
 visszahőköl más magyar ember
 szabadságától
zsíros száját megtörli,
álma elszáll a nyárfás délutánban,
 szellemi Dávidjai megszületnek,
 aztán legyőzik őket a magyar Góliátok,
a magyar embert
 isten szétszórta
 a világ minden szigetére,
 városába,
 egyetemére,
 csirkegyárába,
 országát egyszer már körülnyírta a nagyolló,
most lugast futtat
 a nyaralója elé,
 kibomlanak jövendője rózsái
 tüskéikkel-indáikkal,
 befonják lábát,
 befonják az utat:
 sír az út előttem.



Hátra Kezdőlap Előre