Évek fölborított korsói

 Vannak népek: végül
 kiszáradnak, mint a fák.
 Reggelre elvértelenedik
 a levelük. A történelem
 még sárga nyárban kering
 az egyenlítőn.
Ők már hullajtják
 lombjukat,
 gyümölcsük zölden
 rándul össze. Nem veszik észre
 az évszakokat,
a Tejút sugár-parancsát:
házasságok virágzás nélkül,
 gyerekek nélkül,
 a baráti kinyitódásnak
 csak egy a célja: az Én
 emberfölötti iszonyodással menekül
 saját arca elől.
 Töppednek ezek a népek
háborúról háborúra. Minek akkor annyi fönséges
 látomás a múlt tavaszairól,
 midőn még
 minden Hadúr üzenete volt
 s a mítosz szeles, piros felhőiben
 úgy vágtattak alattuk a hegyek,
mint a paripák: nyugat felé,
 nyugat felé,
 városok, kikötők
 asszonyok és új székesegyház-csipkék
 a lábuk előtt?
 Most itt az alkonyat:
 már fölébredéskor.
 Meg kellene állni. Ujjat a betűre
 téve,
 vérrel és arannyal csillog ott
 egy-két ige,
 néhány örök név,
 bekormozhatatlan ragyogás
az ég alján: ősök szelleme
 öleli a tájat:
 ők szórtak oda magvakat,
 nehogy a szél
 betemesse már
 s csak a tiszta izzás maradjon:
 egy ismeretlen nyelv
 győzelme, egy dallam
 lerombolhatatlan íve.
 A többi hosszú esték és parlagok
 fájdalma.
 Föl kell sikoltani. Az élet így kifolyik
 a csecsemők száján,
 mint folyók
 az évek fölborított korsóiból.



Hátra Kezdőlap Előre