| rándul össze. Nem veszik észre |
házasságok virágzás nélkül, |
| emberfölötti iszonyodással menekül |
háborúról háborúra. Minek akkor annyi fönséges |
| látomás a múlt tavaszairól, |
| minden Hadúr üzenete volt |
| s a mítosz szeles, piros felhőiben |
| úgy vágtattak alattuk a hegyek, |
mint a paripák: nyugat felé, |
| asszonyok és új székesegyház-csipkék |
| Meg kellene állni. Ujjat a betűre |
| vérrel és arannyal csillog ott |
| bekormozhatatlan ragyogás |
az ég alján: ősök szelleme |
| s csak a tiszta izzás maradjon: |
| A többi hosszú esték és parlagok |
| Föl kell sikoltani. Az élet így kifolyik |
| az évek fölborított korsóiból. |
|
|